Hogyan ússzunk a felszínre?                          A kommunikációs technika 4 lépése 3. rész

2021.01.17

Hányszor éreztétek márolyat egy parttalan vita során, mintha nem kapnátok levegőt? Mintha víz alól akarnátok előtörni, de nem tudtok a felszínre úszni? A tehetetlenség érzése a szükségleteink kifejezése során gúzsba köt. Segítünk utat mutatni, hogyan kerüljétek el a tehetetlenség érzését, és senki ne kerüljöna víz alá.

 A négy részes blog sorozatunk első két fejezete a társunkkal való kommunikáció során az ítélkezés nélkül figyelem, az érzelmek azonosítása és kifejezése témát járta körbe. Most pedig a harmadik részhez értünk, vagyis az erőszakmentes kommunikáció harmadik lépéséhez, amikor felelősséget vállalunk az érzéseinkért.

Nehéz egy veszekedés során tudatosan alakítani a beszélgetést, mivel mindenki a saját szemüvegén keresztül próbálja a másikat meggyőzni. Ilyenkor általában az érzéseink kormányozzák a szavainkat, megnyilvánulásainkat. Az erőszakmentes kommunikáció segít abban, hogy megértsük a másik ember szavai tettei kiválthatnak belőlünk sokfajta érzést, azonban a jelentkező érzéseink attól függenek, hogy milyen hozzáállással fogadjuk a másik a szavait. A kommunikáció felelőssége a miénk, vagyis mi vagyunk a felelősek azért, mit teszünk az érzéseinek keletkezéséért.

Ha társunk például megbánt, és valamilyen negatív véleményt formál rólunk többféle módon reagálhatunk rá. Az egyik, hogy magunkra vesszük, vagyis elfogadjuk a másik véleményét, és magunkat hibáztatjuk. Mindez az önbecsülésünket csorbíthatja, mert a bűntudat, szégyen érzése keríthet hatalmába minket. Ha például azt mondja a társunk, hogy "te vagy a világ leglustább embere", úgy gondoljuk igaza van, és jobban próbálunk teljesíteni.

A másik lehetőség a társunk hibáztatása, amivel haragunkat közvetítjük felé. Ha párunk azt mondja nekünk, hogy "Te vagy a leglustább a világon, mindig utánad kell pakolnom", erre a második reagálási mód: "nincs igazad, hiszen mindent megteszek neked, te vagy inkább a lusta."

A harmadik reagálási mód a negatív üzenetre, megnyilvánulásra, ha tudatosan saját érzéseinkre szükségleteinkre irányítjuk a fókuszt. Ha az előző példáknál maradunk, a "te vagy a leglustább ember" üzenetre azt mondhatjuk, hogy "ha lustának tartasz, ez nagyon fáj nekem. Szeretném, ha elismernéd a fáradozásaimat, amit itthon a háztartásban teszek."

A negyedik mód pedig, ha ezt a tudatosságot a társunk érzéseire és szükségleteire irányítjuk, ahogy azokat éppen kifejezte. "Azért vagy csalódott, mert szeretnéd, ha a te rend iránti igényed nagyobb teret kapna?"

Ezzel azt hiszem jól látható, hogy mennyire másként csapódik le egy beszélgetés, ha az általunk vállalt felelősséggel nem a másikat hibáztatjuk.

Általában a másokra vonatkozó bírálataink mind a saját szükségleteink átruházott kifejezése. Ha a társunk azt mondja, hogy "te sosem értesz meg!", az valójában azt jelenti, hogy "vágyom a megértésre, de ez a szükségletem nincs kielégítve." Ha kritikaként fogalmazzuk meg vágyainkat, azzal a másikat védekezésre és ellentámadásra késztetjük. Minél inkább össze tudjuk kapcsolni az érzéseinket az igényeinkkel annál könnyebb a másik számára, hogy együttérzéssel reagáljon a mi vágyunkra.

Tehát az erőszakmentes kommunikáció harmadik lépése szerint, amit a másik fél tesz, vagy mond, az nem lehet érzéseinek kiváltó oka, legfeljebb ösztönzője.

Mindezt otthon gyakorolni, külső segítség nélkül nem könnyű. Nincs egy harmadik szempár, aki kívülről figyel minket, pártatlanul, ítéletmentesen.

A párkapcsolati mediáció során sokszor találkoztunk azzal a problémával, hogy a felek nem a saját kérésüket fogalmazták meg, hanem a tásuk hibáit kezdték sorolni. A mediátor feladata, hogy megfelelő kérdés technikával ez a folyamat megálljon, és új szinten kezdődhessen a felek közötti beszélgetés. Ez az új minőségű kommunikáció gyakorlással elsajátítható, és a pártatlan mediátor tanácsadás nélkül hozzá tudja segíteni a feleket a kapcsolatuk javulásához.