Érzelmi rabszolgaság, vagy szabadság?

2021.04.13

Voltatok már tájfutáson? Csodálatos élmény, amikor csak jeleket követve indulsz a saját utadon, amelyet választottál. Nekem a közelmúltban volt szerencsém kipróbálni, és rájöttem egy újabb szerelem lépett be az életembe vele. Lenyűgöző látvány volt, ahogyan hosszú kilométereket felfelé küzdve megláttam a csodálatos kilátást a környező hegyekre, a völgyre, az apró pontocskáknak látszó házakra. Az élet miniatűr formában, mintha egy némafilmet látnék. Öröm és hála érzés terjedt szét minden porcikámban attól, hogy sikerült néha már szinte négykézláb felmenni a hegy tetejére, és mindentől eltávolodva szemlélni a körülöttem lévő természetet. Majd erőt gyűjtve tovább menni, lefelé lendületesen, könnyedén. Föl-le váltakozva, akárcsak az élet ritmusa...

Elcsendesedve, egy szikla peremén ülve, az a gondolat született meg bennem, hogy olyan ez a hegymászás, és tájfutás, mint az életünk, vagy a párkapcsolat. A kezdetektől fogva, örömmel, és energiával teli indulunk együtt a közös életünket jelentő hegynek. Közösen mászunk fel, kapaszkodunk a gyökerekbe, a kiálló kövekbe, mindenbe, amibe tudunk, hogy lépésről, lépésre előrébb jussunk. Hol az egyikünk, hol a másik megy elől, biztatva a mögötte lévőt, hogy tartson ki, mindjárt elérjük a célunkat. Nem mindegy, hogy ezt az utat, hogy tesszük meg, mert lehet nevetve, egymás botlásain mosolyogva, támogatva, egymás kezét fogva. Ha egyikünk elesik, vagy megsérül, ott vagyunk támasznak. Jeleket követünk, egymás jelzéseit, melyek támpontokat adnak, merre is lépjünk tovább, melyik utat válasszuk.

A saját erőnket használjuk mindketten a kapcsolatban, egymás határait tiszteletben tartva. Akárcsak a terepfutás közben, úgy a párkapcsolatban is mindenki elsődlegesen a saját erejére, akaratára, tartalékaira támaszkodik, és megpróbál mindent megtenni, hogy jól érezze magát útközben. Nem vagyunk felelősek a másik tempójáért, erejéért, gondolataiért, érzéseiért.

Egy kapcsolatban tévesen hisszük azt, ha a másik nem boldog, az ő érzéseiért, jóllétéért mi vagyunk a felelősek, és tévesen törekszünk arra is, hogy boldoggá tegyük. Hosszú távon könnyen az lehet ennek a következménye, hogy a másik fél terhessé válik számunkra, hiszen az ő terhét is mi akarjuk cipelni, és az már együtt sok. Az érzelmi rabszolgaság terhe eleinte láthatalan, desúlyát idővel érezni fogjuk.

A másik boldogságáért érzett felelősség belsőséges kapcsolatokat tehet tönkre. Úgy érezheti az egyikőjük, hogy az élettere beszűkül, a kapcsolat elejére jellemző jókedv, sponteneitás eltűnik, és elveszünk mi magunk is. Egy napon ráébredhetünk, hogy cserben hagytuk saját magunkat. Ha a másik boldogtalanságáért érzett harcunkban elfáradtunk, és felismertük, hogy magunkat háttérbe szorítottuk, sokszor az irónia, és az érdektelenség tengerében fogunk szelet hajónkkal. Nem érezhetünk bűntudatot és félelmet saját szükségleteink megélésének vágya miatt. Nem meglepő, hogy éppen ezért a szükségleteinket már merev, hajthatatlan formában közöljük a másikkal, ami az eltávolodás szelét kavarja fel. Megszülethet már ekkor az igény arra, hogy "végre azt csinálok, amit én akarok".

Hogyan segíthetünk egymásnak rátalálni arra, amit a másik akar, ha kapcsolat már ebbe a fázisba jutott?

Ebben tud segíteni a mediáció....

Segíteni tud megfordítani a szelet, hogy a közös hajó új irányt vegyen....

Segíteni tud, hogy az közös életünknek nevezett hegyet továbbra is együtt másszuk egymást támogatva, megértve....

Mert végsősoron mi is közös élet értelme?